„Elsősorban azon Kedves Olvasót szólítom meg, aki sokszor autóban hallgatva vagy a TV előtt ülve tudta meg, hogyan is közlekedjen a Főváros útjain „Rosta Marian Fővinform” –ostól, most sok szeretettel köszöntöm ezen az új fórumon – mint „fest’ész”-, mivel a több évtizedes rádiós-tévés múlt után a mikrofont felváltotta az ecset a kezemben.

Eljött az az idő, amire ifjúkorom óta vágyódtam, ugyanis a Képzőművészeti Főiskola gyakorló iskolájába, a Szinyeibe jártam, 8 éven át tanultam Gopcsa Paula festőművésztől – akkori egyik festményem itt a fejlécben látható – és így művészeti pályára jelentkeztem, ellenben elkésett a papírom és hogy ne veszítsek évet útmérnöknek felvételiztem. Beleszerettem a forgalom-irányításba, majd ÚTINFORM-osként kezdve építész és közgazdász lettem idővel kitalálva a FŐVINFORM-ot, melyet mindvégig vezettem.

Gyermekkori álmom pár éve teljesült „fest’ész”-ként, mely szót ilyen formában én találtam ki az építőművész – építész mintájára. A Budai Képzőművész Egyesület VIII. versenyén a második díjat hozta el a „Gül Baba utca” című képem, így taggá válhattam és később a MROE is felvett soraiba, továbbá Paksi Éva Stúdiójának Művészkörében is tevékenykedem. Képeimről a geometria kacsint le, hiszen a mérnök-fest’ész vonalzóval komponál, odafigyelve a megnyújtott formára, a sajátos ecsetkezelésre, a visszafogott színfelrakásra, a sejtelmes fényelosztásra és arra, hogy mindez legyen eredeti és ordítson, hogy órákig ott álltam előtte küzdelmes érzelmi feszültségben: Jó lesz-e?

Mesterem: Filp Csaba DLA Munkácsy Mihály-díjas festőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének docense.”

 

A mester invitálása

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Látogatók!

Remélem mindenki időben ideért, a maguk előtti autós megfelelő tempóban haladt, és időben indult el a busz. A forgalom, amivel idefelé találkoztak, amit ismernek, aminek maguk is részesei, ez az a forgalom, amivel Rosta Marian hosszú éveken át foglalkozott, vagyis mindaz, amit idefelé láttak és halottak az a fest’ész Rosta Marian képein hiányzik.  Városokat látunk, többnyire utcákat, ahol minden csendes. Üres utcákat, de nem kihalt tereket nézünk. Az életnek határozott nyoma van, mintha ott lennének a lakók, zajosan élnék az életüket a megfestett házfalak mögött. Mintha az előbb fordult volna be egy pár a sarkon – egy a látványra rácsodálkozó, mindent lefotózó pár-, hogy utánuk az utca egy pillanatra üresen maradjon. A házak közti térre besüt a nap, a kövezet vibrál. Egyedül vagyunk, magunkba feledkezve, és a tekintetünk az árnyékok határainál talál csak fogódzkodót. Magunk vagyunk, más jelenlevők, ismeretlen járókelők nélkül. Ezek az utcák, rakpartok, kanyargó utak, amennyire idegenek, annyira ismerősek.  Az, hogy az ismeretlen tájrészlet, kanyargó utca mégiscsak ismerős lehet, a fest’ész Rosta Marian műve, Tisztelt Hölgyeim és Uraim. Ami azt jelenti, hogy hiába vesszük az irányt a tengerparti városka „Rakpart”-ján előre, vagy a zegzugos utcákon a hegy felé, a víz felé, egyetlen irány marad az igazán érvényes, ami a képet szemlélő belső városa felé mutat, ez vezet a városba, amit mindenki magában hordoz, annak a centrumába, a legtitkoltabb házacskák kapujába.

Tisztázzuk: a városkép az tájkép. Ha művészettörténeti fejtegetésbe szeretnénk bocsátkozni, elmondhatnánk, hogy csak nagyon későn épültek fel ezek a kapuk. Vermeer festett csodálatos városképet, és egy jelentéktelenebbnek tűnő utcát ábrázoló különös kis képet. Canaletto az a művész, aki ma is a műfajt megillető helyre emeli a városképfestészetet.  Ha jobban meggondoljuk: ideális tájak voltak a képek hátterében akkor, amikor a természet még az iparosodás előtti érintetlenséget hordozta, akkor átalakított tájakat festettek. Aztán amikor az érintetlenség már csaknem eltűnt, megjelentek a heroikus, a természet nagyságát kifejező képek, és ezzel egy időben csak, a romantika korában nyílik meg úgy a táj, hogy az abba vezető irány egyéni, hogy igazán személyes.
A képeket nézve úgy tűnik, mintha visszatalálnánk valahova, ahol mintha jártunk volna, ahol váratlanul önmagunk lehettünk egy percig – azután-, hogy előttünk a látványra rácsodálkozó, fényképeket készítő párocska befordult.
A formátum dacára történik mindez, a keskeny, csík alakú függőleges képek szigorú, felkiáltójelszerű formátumának dacára. A leszűkített vertikális, és horizontális képtér, a szokatlan forma szinte kizárja a fent említett irányt, hogy egy út a néző fele nyíljon. Amennyire ismeretlenek, úgy monumentálisak, amennyire ismerősek, úgy lesznek személyesek a képek. Még a veszélyesen kényes műfaj: az „Ezüsthíd” irizáló háttere előtt ülő nőalak esetében is látunk valami igazán élőt. A hölgy fekete sziluettje is szinte ismerős, és a másik képen látható Darth Vader se az a kegyetlen autoriter, akitől éppen tartanunk kéne: talán az ezüsthidas hölgyet várja, és nézi kétségek közt a saját csillagát.

A szerkesztés dacára történik minden…. Rosta Marian mindent, mindent felrajzol. Önök nem láthatják, de elmondhatom, már a falapok barnás felületén fel van rajzolva az a grafitszürke vonal-univerzum, ahol látjuk azt a városrészt, ahol éppen eltűnt a fotós pár, és azt vesszük észre, hogy a horizontális, vertikális, széttartó és párhuzamos vonalak iránya tulajdonképpen felénk, a nézők felé tart. Már a rajzoláskor kinyílik az az irány, amit Rosta Marian olyan rendhagyó formátumban, kevés színnel, „redukáltan” megmutat.

Ezért szeretném kérni Önöket, találjanak önmagukra, tegyenek egy sétát a fest’ész képei közt – ha az Önök előtt álló pár már továbbhaladt-.”
Budapest, Virányosi Galéria, 2016. december 3.
Filp Csaba DLA
Munkácsy Mihály-díjas festőművész,
a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszék docense

Láng-Miticzky Katalin invitálása

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégek! Kedves barátaink!

Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, Benneteket, Rosta Marian „fest’ész” kiállításán itt a Jókai Klubban.

Ezen a kissé borongós, ködös, hideg, nem túl kellemes januári délutánon, abban a reményben teszem és vállaltam ennek a kiállításnak a megnyitását, hogy ebben a hangulatos térben, kiállítási termekben, itt fent a budai hegyek tövében, a gondosan válogatott képek megtekintése után, lelkünk átmelegszik, képzeletünk szárnyakat kap és elrepít bennünket távoli tájakra és egy különös utazáson vehetünk részt.

Egy körutazáson. Indulunk innen Budapestről, itt van mindjárt mellettünk ez a különös perspektívából megkomponált kép, majd menjünk tovább a napsugaras Itáliáig, de közben megállhatunk a horvátországi Porecben, Szlovénia fővárosában Ljubjanában, egy kissé távolabb a franciaországi Avignonban, ahol a leghíresebb épületet, a pápai palotát tekinthetjük meg, vagy éppen síelésre invitáló ausztriai Stubayt.

Élményre, kalandra, emlékezésre hívom most Önöket, Benneteket. Hagyjuk itt ezt a kissé borongós vidéket és kalandozzunk. De mielőtt ezt megtennénk, néhány mondattal, életrajzi adattal szeretném bemutatni Rosta Mariant, a fest’észt, mely titulust saját maga alkotta, igen ötletesen. Mindig is érdekelte a művészet, a festészet, a rajzolás, a képzőművészet. Érettségiig gyakorolta is, mivel a Képzőművészeti Főiskola gyakorlóiskolájába járt, a Szinyeibe, de külön is képezte magát, 8 évig tanult festeni Gopcsa Paula festőművésztől. Élete azonban másképp alakult. Egy különös véletlen folytán, papírjai nem érkeztek meg időben a felvételire, a Képzőművészetire, és egy elég éles váltással, némi édesapai ráhatással, közlekedés mérnök lett.

Sikeres élete volt. Az egész ország ismerte és szerette. Kihasználta jó verbális és kommunikatív képességeit és először az Útinformnál, majd az általa kitalált és létrehozott Fővinformnál dolgozott. A főváros útjain navigált bennünket éveken át, okosan, kedvesen, senkivel össze nem téveszthető stílusban és hanggal. Szerettük. Ő is szerette, amit csinált. Azután, sok évtized után vége lett, mint mindennek egyszer. Nem bánta.
Visszatért régi szerelméhez, a festészethez és nagy lelkesedéssel vetette bele magát.
Vallja: a Fővinformot is nagy kedvvel csinálta, ahogy most a festészetet is.

Mielőtt elindulunk erre az utazásra, általánosságban elmondanék néhány dolgot, ami talán minden képére igaz.

Rosta Marian a képeit számomra érdekes módon, szűk keretek közé helyezi, vagy horizontálisan, vagy vertikálisan. Ez az ő védjegye, ehhez ragaszkodik, kizárólag így komponálja műveit. Legalábbis művészi pályájának ebben a szakaszában. Engem is kíváncsivá tesz, hogy vajon mindvégig megmarad e saját maga szabta korlátok /határok/ között, vagy majd egyszer szétfeszíti ezeket a korlátokat.

Amit még általánosságban elmondanék, érdekesség képen, hogy mind az utcaképein, mind egyéb tájképein nincsenek emberek, madarak, állatok, nincsenek események, nincsenek történések. Ez egy nagy lehetőség a tárlatlátogató számára, hogy képzelete elinduljon, gondolatai szárnyra kapjanak. Gondolja tovább. A művészet egyik értelme, hogy gondolatokat ébreszt, gerjeszt, tovább gondolkodásra készteti a nézőt, beavatja, így egy kicsit társszerzővé is avanzsál. Induljunk el ezeken a girbe-görbe utcácskákon, csodálkozzunk rá az ódon hangulatú házacskákra, képzeljük el, hogy milyen élet folyhat a házakon belül, mert bár élőlények nincsenek a képeken, érezzük, hogy élet azért van.
És elképzeljük ezt az életet, benépesítjük a tengerpartot, csónakázunk a vizeken, kutyát sétáltatunk, vagy csak leülünk és felnézünk az égboltra és csudáljuk a tejutat vagy éppen síelni szeretnénk a Stubay lejtőin.

Még szólnék a képek szerkesztéséről. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy mérnökember képeiről beszélünk. Hibátlanul szerkesztett, nagy gonddal megkomponált képeket látunk. A perspektíva nehéz tudomány. Ezt a nehéz tudományt kiválóan elsajátító művészről beszélhetünk. Ez a szerkesztés nagyon pontos, majdnem hibátlan. A felénk tartó vonalak szinte beszippantanak bennünket, nézőket, hogy induljunk el, fedezzük fel, népesítsük be az előttünk álló teret.

Színek.
A színek visszafogottak, finom tónusúak, kevés színt használ a művész, de a színek ezer árnyalatát.
Dominálnak a kékes szürkék, a szürke ezer árnyalata, drappok, okkerek.
Helyenként bánik merészebben a színekkel, de ezek a képek most nincsenek itt.
Bár élénkebb színfoltokkal itt is találkozhatunk, pl. az utoljára megalkotott képénél, ennél a mediterrán hangulatú utcarészletnél, ahol láthatjuk, hogy milyen szépen feldobja a képet, Pl. ez a házakra felfutó, az utca közepébe benyúló bougainvillea bokor, ezzel a különös rózsaszínes,ciklámenes, lilás folttal, ami merészen megtöri a szabályos kompozíciót és ami nem negédessé teszi a képet, csak élénkké és vidámmá és könnyedséget kölcsönöz a képnek.

A képein csend van, nincs mozgás, nincs esemény, nyugalom van.
Nem formabontó és nem is szürrealista, nem elvont. Tudatosan, pontosan megkomponált képek.

Rosta Mariant több mint 2 évtizede ismerem. Nagyon kedves, őszinte, energikus ember, aki tele van érzelemmel és dinamikával, figyel másokra, ahol megjelenik, ott élet van, ott hangulat van, mint egy energia golyó száguldozik, tesz-vesz, dolgozik, segít, munkálkodik, nagyon él és nagyon szeret élni.

Ezt most a nézőkre is bízom, oldják meg ők, oldják fel ők, ha tudják, ez ellentmondás-e, vagy nem.
Gondolataim szerint, minden ember személyisége nagyon gazdagon megalkotott és nagyon összetett. Én azt gondolom, hogy Marian személyisége is ilyen nagyon gazdag és összetett. Tehát a fent említettek mind benne vannak, harmóniában.

Még valamit a végére.
Én végig kísérhettem az első szárnypróbálgatásait. A fiatalkorit nem, csak a felnőtt korit. Azt tudom mondani, hogy elképesztő utat tett meg. 3 éve kezdett újra festeni. Az első kiállítása tavaly decemberben volt. Azóta ez a 8. önálló kiállítása. Volt 3 csoportos is.

Természetesen a mennyiség is fontos, de itt most nem erről szeretnék beszélni. Elképesztő az a szakmai fejlődés, ami ez alatt a röpke 3 év alatt történt.
Meg kell, mondjam, nem is láttam ilyet.
Nagyon-nagy érdeklődéssel várom a következő év-évek alkotásait, mert ha néhány év alatt akkora utat tett meg, akkor mi jöhet még?
Te jó ég, mi lehet még ebből?
Ehhez az úthoz, ami reményeim szerint hosszú és gazdag is lesz, kívánok sok sikert, jó egészséget, töretlen alkotó kedvet, sok türelmet és ötletet, és mindehhez Isten gazdag áldását!!!
A kedves közönségnek pedig kívánok élvezetes tárlatlátogatást, kellemes utazgatást..
Szeretettel nyitom meg a kiállítást.”

Budapest, Jókai Klub, 2018. január 13.

Láng-Miticzky Katalin
textil- és képzőművész

ATELIER

In erster Linie rede ich die lieben Leser an, für die die „Rosta Marian Verkehrsinfozentrale” aus den Nachrichten nicht unbekannt ist, die im Auto das Radio hören oder im Fernsehen erfahren haben, wie man sich in Budapester Verkehr verhalten sollte.

Die Welt verändert sich, so ist die Zeit auch in meinem Leben gekommen, von der ich seit meiner Jugend geträumt habe. Ich habe mich nämlich zuerst, nach dem Abitur um einen Studienplatz an der Universität für Kunstgewerbe beworben, aber die Bewerbung war zu spät. Um keine Zeit zu verlieren habe ich dann eine andere Bewerbung als Ingenieurin abgegeben. Ich habe mich in das Verkehrsmanagement verliebt, später „Fővinform”, die Budapester Verkehrsinformationszentrale gegründet, die ich die ganze Zeit geleitet habe.

So hat mein Leben nach Jahrzehnten die Richtung gewechselt, weil ich seit zwei Jahren alle meinen freien Minuten mit dem Pinsel in der Hand verbringe. Als ich jung war, habe ich acht Jahre das Malen gelernt, von der Künstlerin Paula Gopcsa, die mich begleitet hat. Sie hat mich gestärkt, den Pinsel mutig ganz locker zu halten und meine spezielle Ausdrucksform und meine reduzierte Farbenwelt anzuwenden.
Das alles ist an meinem Gemälde „Wasser oben-unten”, das 1972 geschafft wurde, zu sehen.

Neulich habe ich mit meinem Gemälde „Gül Baba Straße” den wertvollen zweiten Preis des Budapester Kunstvereines gewonnen. (http://www.budaipolgar.hu/kedves-szomszed/rostamarian.html)
Die Vielfalt der mich berührenden Themen motiviert mich ständig neue Werke zu schaffen, so möchte ich neben den familiären Beschäftigungen die meiste Zeit mit dieser schönen Tätigkeit verbringen, sowohl zu Hause als auch im Studio von Éva Paksi. Außerdem möchte ich weiter von meinem Meister, dem Kunstmaler Filp Csaba DLA lernen. Er hat den Munkácsy Preis und ist der Dozent an der ungarischen Universität der bildenden Künste.